sebtolvajhu
Sebtolvaj - részletek
sebtolvaj.freeblog.hu
(Társadalmi) Öncélú hirdetés
Sebtolvaj 37 éves mizantróp,
deprimált voltáról a környezete csak
csak szuperlatívuszokban tud beszélni.
Sebtolvajt több éve kínozza saját
emlékezete, melyre szűkebb pátriája
nem talál magyarázatot.
Az emlékezet nem magánügy.
Tegyen Ön is ellene !!!
anonim infovonal: +36 AMNEZIA
2004. május 1., szombat
A fene sem érti, de alig akad ember aki ne gyűjtene valamit így vagy/de úgy. Gyűjt, vagy elvesz vagy kap, végil is mindegy. Gyűjtenek a népek pénzt, bélyeget, érmét, újságcikket, újságcikket egy másik újságcikkről, porcelánkutyát, szájában az elejtett vadkacsával, porcelánkutyát without vadkacsa, autogrammot, posztersztárt és sztárposztert, fotót, fényképezőgépet, fotót fényképezőgépekről, szalvétát, utált szerelmük hajtincsét, régi mozijegyet, színházjegyet, anyajegyet(ez utóbbi retúr, ugye isa por és homu vogymuk, vagy mi fene), no meg emlékek gondos gyomlálása ápolása(uhh). Ez a rohadt rendszerezésre való hajlam. Összerakni, szétszedni,összerakni, szétszedni.A-ból B-be, aztán vissza.Mondom: aztán vissza.De a hova is? - a vissza is viszonylagos.Idejét se tudom mióta, hát még az okát, de valahogy a sebeket kezdtem el gyűjteni, az apró sérülésektől a mélyekig - kapom őket, vagy meg/kiérdemlem őket, adom, vagy kierőszakolom, kikönyörgöm, kisajátítom. Azt hiszem ez a mániám, sebeket lopok. Nem szeretem őket, nem utálom őket - viszonyom van velük.Ülni egy gyorsvonaton és bambulni ki a hajnali mezőkre, ahogy a saját arcod tükörképe keveredik össze a tájjal.Ülni és bámulni egy gyorvonaton. Sebes-ülés, vagy valami nagyon hasonló. Felosztva a világ tehát : sebzőkre és sebzettekre, nota bene tévút, sőt azt is mondhatnám, íme hát megleltem hazámat - de nem mondom.
...mert hát mi is a seb? A folytonosság hiánya - szükségszerű reakció valamire.Valamire,valami helyett...a seb titok és hús, a sebekben összekeveredik a vér a "lehetett volnával". A sebeknek neveket is adhatunk, úgy mint anya-seb, apa-seb,iskola-seb,satöbbi-seb, ezzel megkönnyítvén magunknak a tájékozódást a sebek rendszerezésében. A nők fiú nveket is adhatnak a sebeknek és viszont. (...) volt egy nő, szerettem, gyűlölöm, baromi szar, hogy ez utóbbi erősebben köt össze.A rossz sebbe is.()
2004. május 10., hétfő
T-re végződik a nevem, most akkor ez azt jelentené, hogy engem anyakönyvileg múlt időbe tettek.
Volt egy napom, mikor este, vágyamat az ég kileste, nem évődtem, hagytam magam,úgy sem érti meg a szavam.Aztán hajnal, persze, hideg, felébredtem, de hogy minek?Sebes léptekkel az álom,elment, tudja; visszavárom.Belevésve a templatbe, bámulok csak a nemlétbe,napok,nevek,szédületek,mi is volnék nélkületek.
Olyan vagyok mint egy fa. Évgyűrűk.Nőnevek. Pompás lelet leszek jövőbeli régészeknek.A British Múzeum nambervan múmiája.Mikroszkóp alá helyeznek majd, nézik, mi a pálya, hogy ki mikor hogyan és egyáltalán. Jó lesz ez a majdani súlytalanság. Ahogy kiolvassák mindezt a sorokból, vagy éppenséggel közülük, ámbár meglehet, hogy csak sorkozöket hagyok. Sortörésket.Réseket.Azaz helyet valaminek.Helyileg érzéstelenítek.
olt az udvaron egy betonfal, rajta repedés, az idő véste bele névjegyét, de, hogy ,hogy nem, az oldalában, mintegy vízszintesen ,nyilván elvesztvén tájékozódását nőtt egy fa. A tér x és y (z-ről egy szót se) koordinátáival mit sem törődve, vízszintesen. Alaposabb vizsgálat alá vetettem, nem is fa, bokor lesz majdan - bár ez a lesz kérdéses ilyen létfeltételek mellett.Szóval bokor, annak is mogyóró - a tüzetes szemrevételezés után, tévedés kizárva. Álltam csak és néztem, próbáltam valamit gondolni ennek kapcsán. Hogy mi végre mindez.
ogy ez ennyire hülye, vagy baromira bátor. Már nem tudom hogyan, de egy nap jutott még akkor az eszembe, kora ősz, az a tipikus vénasszonyoké, evidencia, hogy éppen egy rég nem látott vénasszonyt voltam meglátogatni, akit már vagy 10 esztendeje, hogy nem láttam, de gyerekkorom mindennapjaihoz tartozott, akár a csattogós szárnyú lepke.
íz év nagy idő, hát jól összekarmolászta az idő szegényt, de olyan volt mint ha az a 10 év nem lett volna. Mert féltem, hogy azért valami éket ver közénk az idő és lesznek a kínos hallgatások és jönnek az alibi kérdések (a részemről).Nem így történt. Gyarló voltam, nem elégedtem meg azzal, hogy az arca csak a fejemben létezik, mint egy igazi hülye aki állatkertbe készül, vittem a fényképezőgépet is, azt akartam hogy papírom legyen arról hogy a volt, és van nekem. (Bizonyíték kellet nem ígéret - megfertőzöt aggyal)Vidám fotózás volt, csodáltam hogy, nyolcvan és egynéhányévesen, honnan van ennyi erő és derű.Hol irígykedtem, hol blendét állítottam.Aztán hazajöttem.Mint aki jól végezte dolgát, de nagyon is tudja hogy nem.A fényképezőgépből nem lehetett kiszedni a filmet, cafatokban hát az elmentett múlt,szakadás,végül használhatatlan nyersanyag, a pillanat . Két hét múlva volt a temetés,közönyös eső, sár. Katának hányingere volt ahogy a rögök a koporsón koppantak, elküldtem, ne hallja, nekem meg mindegy volt, amúgy sem hallottam semmit.Vele voltam elfoglalva.Hogy eztán van és nincs között még nagyobb lesz a távolság. Én meg állok nagy terpeszben közte, féltem is magam, a spárgázás soha nem ment nekem.Van ennek már vagy 7 éve, a fejemben itt a leexponált képek.Hát bolond vagyok vagy bátor. Na ezt meghagyom neked.
2006. május 22., hétfő
A reggeli piroshentes. Az aduász. Mindent visz. Nem is mindent, de sok mindenkit. Nem érdeme szerint, mert az védikusan is unalmas lenne. A piroshentesen egyszerűen történnek meg azok a dolgok amelyeknek okvetlenül meg kell történniük. A piroshentes, mondjuk ki; karmikus járat. Akadálytalanul áll a bordáid közé a középkorú nő esernyőnyének agresszív vége. Könnyeden nyúlsz bele a széktámlán elhelyezett rágógumikba - ez tegnap esti mementó. A reggeli stressz is inkább tűnik a minden napi betevőnek, amit bónusznak adnak az emberi kipárolgások mellé. A piroshentesen mindenki egyenlő esélyekkel, tehát esélytelenül indul, mindenki eleve elrendelten hús, noha ezt ki parfümökkel, ki újságokkal szeretné palástolni. Többnyire sikertelenek ezek a próbálkozások, de mondjuk rá azért, merjük ezt mondani, hogy szépek. Ha akarod, akkor együltön álltodban megvilágosodásod támadhat, amit két megállóval később az ülés aljára ragaszthatsz, vagy rákenheted az ablaküvegre, vagy nevezheted múltnak. Merészek lufit fújhatnak belőle, durranásig. A piroshentesen farkasszemet néz veled egy negyvenes adminisztrátor hónalja, hogy aztán már soha ne merj magadra ismerni benne. Ottléted indokoltságának bizonyítására omkányokat viszel magaddal, de a benne szereplő adatok hitelessége felőli kételyeket is ugyanazon zsebben hordod. A piroshentes egy nyitott viszonyrendszer, melybe bármilyen más viszonyrendszer zökkenőmentesen integrálható vagy onnan kifelejthető. Az hiszem a a piroshentes a világ méretarányos modellje. Pont. Máshogy; a piroshentes én (is) vagyok?
2006. június 21., szerda
Levegőtlen ez a szoba. Kinyitom az ablakát. Így elhárul minden akadály, jöhet be a kinti, közös levegőtlenség. Levegőtlen ez az ország(?). Ki kéne nyitni valamit, úgy értem, ki kellene nyitni egyszer valaminket, ami nem csakrális, nem szakrális. Egy szemet, vagy ha már azt nem, akkor egy szájat. Ha nem is a magunkét, hát akkor legalább valakiét, egy másét. Aztán ha az se segít, akkor a gázcsapot.
Kicsi a pondró, de a fejében olyan nagy a gondolat, hogy világokat képes azzá tenni ami végül is önmaga. Vonagló semmikék, semmi kékké. Enyészségedre, azt mondják egymásnak, ha egy pollenfelhőben tüsszentenek. Ilyenkor egy sarokban kucorog a belém nevelt némaság, mellette tanult cinizmusom, úgy ahogy csak egy pedigrés kutya liheg. A nagy hőség ellenére, úgy felhúznám a vastagtalpú csizmám, hogy ne legyen közöm (a) semmihez.
Amikor nincs jövő, akkor marad a múlt. Nézd csak a sok retróruhát, retróbiciklit, retrómulatót, retrófiút, retrólányt. a retrótortán a retrómarcipánt, a retrómetróban a retróhuzatot, a retrót a köbön, a retrót bárki szemében, szemérmed is csak retrószemérem, retrósebeden retró a tapasz. A jövőd is retró, oda meg vissza az. Retró az enediken. Kimaradsz valamiből, ami nem te vagy, és még bánni is van merszed. És ami nekik a retró, az neked marad csak a jelened. Úgy mint egy filmben az utolsó jelenet. (ami volt, te már csak aztat, de csak aztat szereted)
Egy ország morális helyzetét jól példázza az, ha a honi médiában pozitív érvként hangzik el az, hogy míg a hígagyú George W Bush érkezésekor Ausztriában 15.000 ember tüntetett, addig hazánkban 9 darab ember érezte azt a gondolatot magáénak, hogy a világ vezető hatalmának vezetője egy pszichopata, aki egy nem kizárólag torz lelkűek által alkotott társadalomban méltán számíthatna a fasiszta jelzőre. Mit ugatok, én is itthon vagyok. Erre vagyok nevelve. Ezt tette velem a szolgalélek nevelde.
2006. október 16., hétfő
Emlékszem, 10 évesen nem tudtam elképzelni, hogy 20 éves leszek. Akárhányszor akartam elképzelni, egyszer sem sikerült. Erősen összezártam a szemeimet - úgy próbáltam. Tenger időnek tűnt, nem ment sehogy. Pedig próbáltam én mindenféle időben és helyen. Próbáltam elképzelni kisdobos avatáson, beton ping-pong asztalon ülve, iskolai papírgyűjtés keretében, bizonyítványosztáskor, igazgatói rovó után (rögtön), énekversenyen, bábszínházi előadáson, L.bácsi pannóniájának benzintankjába szagolva, a menzán is, disznóvágáskor, anyám munkahelyén, a wc-n. Az óvodai wc egyébént különösen jó helyszínnek mutatta magát. Sokáig élt bennem az a tévhit, hogy az ember nagykorúvá válása, megkomolyodása csak is ezen a konkrét wc-n mehet végbe, a bordó és fehér kövezetet bámulva, ülve, magán elmerengve. Hogy egyszer majd csak nem az az ember kel fel a fajanszról aki oda leült. Hogy egyszer majd az anyám, nem fogja egy ilyen után azt mondani, hogy: "mikor fogsz már megkomolyodni, fiam?", hanem látja rajtam a változást. Aztán emlékszem arra, hogy 20 évesen egészen jól tudtam azt elképzelni azt a 10 évest, aki nem tudta elképzelni ezt a 20 évest, aki őt elképzelni tudta. Világos. 20 évesen tényleg egészen jól tudtam elképzelni azt, milyen is 10 évesnek lenni. Persze 30 lettem, formaromlás. Az a 30 éves is nagyon nagyon jól tudta elképzelni a 10 évest. Valahogy a 20-at már kevésbé. Észrevette ugyanis hogy a képzeletének iránya van és azt, hogy a képzelet irányítható. Ezt a 30-as arcpirító árulásnak gondolta, az idő árulásának, amiben ő az első számú cinkos. És azóta is. Arra már nem is ismert szavakat, hogy ugyanakkor az egyetlen, amire azt merte mondani, hogy biztos, az az idő volt és ő benne. Azóta se meri.
A 30 éves nem tudta elgondolni a 40, 50, 60 évest, mert a 10 éves az olyan volt, hogy megtudta állítani az időt, mint ahogy azóta senki sem, úgy. Azóta az az idő, amit a 10 éves megállított ott van 20-ban, a 30-ban és reményeim szerint ott lesz a 40-ben és az összes többiben is. Komplett halottak korzóznak benne, megtévesztésig élve, megy a nagy vitálpantomin. Nincs kétség, az egyszer megállított időt soha többé nem lehet már haladásra bírni, néha örömmel tölt el.
Ebbe az álló időbe néha a mostani kavicsokat dob, nincs célja vele, csak nézi az elsimuló köröket, néha másoknak megmutatja. Az ívét és a ritmusát. Azt, hogy miként nincsen az ami van és hogy ez milyen tűrhetetlen, de ennek ellenére a tűrésnek milyen kedves simasága van. Normális esetben nem érti és nem is akarja érteni. Aztán meg érti. Olyankor megint 10 éves és mohos, galambszaros szobor lesz megint az idő.
2006. december 1., péntek
A nóta indul..., és elvisz engem.
Tükitoji szatyi szün,
Tükitoji szatyi szün,
Tükitoji szatyi szün toj toj toj toj
Tükitoji szatyi szün,
Tükitoji szatyi szün,
Tükitoji szatyi szün toj toj toj toj
Tükitoji
szatyi szün, tüki
toji szatyi
szün tü
ki toji szatyi
szün
tükitoji sza
tyi szün tüki to
ji szatyi szün
toj toj toj toj.
Gasztropatrióta vagyok. És nemzetvesztő is. Pszichopatológiai two in one.Erre akkor jöttem rá, amikor ma a töröktől vettem a giroszt. Mindig ugyanattól a töröktől veszem a giroszom, soha se másiktól. Az én törökömtől. A kolompos töröktől. A főkolompostól, mondhatnám. Mondom. A vásárlást megelőző percekben megkeresem magamon, kitapogatom a hideg kezemmel a pullover alatt hazafiasság gombot és gondosan off állásba helyezem a billenőkapcsolót. Agyam hosszútávú memóriájából lazán deletelem a mohácsra vonatkozó szócikkeket. Ez a kolompos török az én kedvenc törököm, én egy törököt se ismerek, de ha rengeteget ismernék, nekem akkor is csak ő lenne az én törököm. (Itt elképzelem azt a helyzetet, hogy ketten állunk egy gólya teste fölé görnyedve, az ő kezében véres kés, nálam pedig 10-es gézcsík, majd pedig azt, hogy halálunk után egy definiálhatatlan kultúrájú nép folklórjában megjelenik ez az helyzet).
Az én törököm csinálja a legasszimiláltabb giroszt a városban, a másik törökök csak gyatra epigonok hozzá képest. Az én törököm az igazán olyan, aki érti a csíziót. Tudja, hogy manapság minden eldobható, de ő nem ül fel a divat hullámainak, ez török olyan makacs mint egy magyar, szembehugyozik a lucullusi széllel és bizony eldobható helyett a hagyományos ehetőt csinálja. Ha például leeszem magam, és már miért ne enném le ha megtehetem itt európa köldökén, akkor a ruhámból az istennek nem jön ki a csípős - ahogy ő mondja. Ez a gardrob felől nézve akár tragédia is lehetne, másrészt viszont jóleső érzés, hogy a masszában benne volt a törökség sava borsa, és az a folt tulajdonképpen tanufolt lesz, hogy nem vagyok, hogy nem voltam átbaszva.
A nemzetietlenségem gyakorlatilag két nyelés között szökken szárba, de az oldottság gyümölcseit hozza, a kedély nektárját csepegteti, úgy még az önfeladás is jóízű, nem beszélve a mellé párosuló teltségérzetről. Most nézem ezt a foltot a ruhámon, az én kozmopolita pulloveremen az ő török foltját, ahogy keverednek, ahogy viszonyba kerülnek, olyan ez mint szerelmeseket látni filmen. Nézem ezt az egészet, ahogy ülök itt a szőnyegen. Kinyitom az ablakot, mit lehet tudni, hátha repülni is tudunk.
2007. március 13., kedd
A világ legmagányosabb helye. Keleti pályaudvar. Ha tele van: undorító. Ha üres: félelmetes. Olyan mint egy megbecstelenített templom, amibe már csak valaha volt istenek szellemei járnak kísérteni. Az ötös vágány az már nem a csarnokba szökik bele. A sarkon egy büfé van, most azt írták rá, hogy"Kicsi" büfé - így. Valamikor még hetvenyakárhányban utasellátó volt, csokiróló, kókuszrúd, és ezüstpapíros utasellátós szelet, szárnyaskerék motívummal a tetején. És Ubul bonbonier, ami elfogyasztás után perselyként hasznosult. Menőnek lehetett lenni vele, hetvenakárhányban. Rendszerint hajnalban keveredtünk idáig, csatlakozáshoz siettünk, orromban olyankor összekeveredett az olaj és az ágyszag. Az én magammal cipelt ágyszagom. Behúzott nyakkal vérig sértve lógtam anyám karjának végén, plusz még a hajnali didergés. Fityegtem. Az üres vágányokat néztem, az eldobott csikkeket, a söröscimkéket, a kólás dobozokat, hunyorítottam rájuk.
Aztán felszálltunk, és én radiátorhoz nyomott lábbal vártam az indulást és bámultam tovább. Ha valaki jött és megkérdezte, van e szabad hely, anyám mondta, hogy igen még kettő. Utastárs megköszönte, az anyám pedig erre azt válaszolta, hogy: kérem. Vagy ezerszer mondta ezt el életünkben és egyszer sem értettem, hogy miért mondja, hogy kérem, ha egyszer nem kér semmit, sőt tőle kértek. Sose tudta elmagyarázni, nem volt elég rá sose a 60 kilóméter.
Egyszer az ötös vágányról elindult a vonat már - hetvenakárhányban, és két férfi indultában akart rá felszállni, részegek voltak, és az egyikük hanyatt is vágódott, nagyot puffant, a kezéből kieső Dianás sósborszesz üvege is szétfröccsent a betonon. A vonat nagyot zökkenve állt meg, úgy, hogy a férfi pont a mi abalakunk előtt feküdt. Az anyám dörmögő dömötört nyomott a kezembe. Úgy csináltam mint aki olvas, de a hóna alól kifele néztem. Az utasok idegesek lettek, ki szörnyűlködött, ki további csatlakozásai miatt aggódott. Néány perc múlva, tekintélyes vértócsa lett peron betonzatán, és kis patakocskák alakultak ki. És ugyanígy a dianás üveg tartalma is. Amikor ezt észrevettem engem semmi más nem érdekelt, mint hogy e ettő találkozzon ott a betonon, torkolljanak egymásba, találkozzanak össze, ok és okozat, ott hetvenakárhányban, nekem. A vonatunk aztán elindult, és én egész Vámosgyörkig azon gondolkodtam, hogy összefolytak e, és ha igen azután mi lett velük. Csak akkor zökkentem ki, mert olyankor mindig kizökkentem, ha jött a kalauz. A kalauznőknek van a legszomorúbb szeme a világon, kitaposott cipőikben ott lakik a kínkeserv. Valami olyasmit hittem, hogy aki túl szomorú, azt kalauznak adják, azt hogy a kalauzságnál alkati követelmény a bánatra való hajlam.
Mikor a célállomásunkon leszállltunk, kenyérszag volt mindig, pedig az egész köszségben nem is volt pékség. Megkérdeztem olyankor anyámat, hogy ő csinálja e a kenyérszagot. Azt mondta ne butáskodjak, ugyan honnan is tudna ő olyat, aztán nevetett. Olyankor azt hittem rajtam nevet, de azt hiszem inkább nekem nevetett. Olyankor már röhögtünk, messze voltunk mindentől, főleg a Keleti pályaudvartól voltunk nagyon távol, ami tudvalevően a világ legmagányosabb helye, ezért gyakran jártunk oda.
2007. május 31., csütörtök
A Szabó Laciék fia, a Szabó Laci romlott fasírozottat evett a vámosgyörki utasellátóban. Így mondták. Én soha semmi olyat nem tudtam elképzelni, hogy a vámosgyörki utasellátóban veszélyben lehet bárki is. A nagykonytyos, töredezett körmű nők, akiknek rúzsálló mosolya konkrétan törtfehér színű fogakat rejtett, egyáltalán nem azt sugallták a pultok mögül, hogy az élet az valami véges dolog volna. A boros tégelyek horpadt alumínium tetejének kocódása is elevenség volt, a bordó metlakidarabkák (nova) burjánzása is inkább az életigenlés évtizedes mocskát zárta fugái közé. A trafik kirakátaban is műanyag fröccsöntött Mazsolák lógtak sormintában Tádéval. Szabó Laci mégis meghalt rá egy évre.
Azt mondták, hogy a fasírt miatt. Hogy nőtt benne, a Szabó Laciban valami vadhús - így mondták, és ennek a vadhúsnak bizonyosan köze volt a romlott fasírozotthoz.
Hiába falu, hiába a hiányos infrastruktúra, okokat mindenhol keresnek. Ment is a család Putnokra a tizenegynegyvenessel, a halottlátó asszonyhoz, aki megidézte a Szabó Laci szellemét. Meg is mondta kerekperec, mindennek a romlott fasírozott az oka.
A Szabó Laci 19 évesen halt meg - és ezt csak azért említem, mert minden történetbe kell halál, és ha van halál akkor van életkor is, a jobb fogyaszthatóság kedvéért teszem bele csak a romlott fasírozottat. A Szabó Lacinak a nagyanyja, akkor volt 68 éves, mert 1908- ben született. Az én nagyanyám a Szabó Laci nagyanyját januhárnak becézte, de inkább csúfolta, mert a szemébe soha nem mondott ilyesmit, nekünk is tiltva volt. A mi családunknak különös érzékei vannak az emberi kapcsolatok árnyalásához. A januhár azért kapta ezt a gúnynevet, mert teljesen esetleges módon csempészett, az avatatlanok számára is tisztán kivehető néma h-kat a szavakba. A Szabó Laci esetét az egész falu sajnálta. Ki azon bánkódott, hogy ki fogja eztán azt a nagy szép szőlejüket permetezni, másoknál pedig az verte ki a biztosítékot, hogy nem elég a számtalan kórság, pandóra szelencéjének aljában még maradt némi fasírozott morzsalék is, ami ellen egyáltalán nem vagyunk felvértezve.
A Szabó Lacinak volt egy vadonás új piros MZ-je, azt minden vasárnap - a mise után kitolta a kis közbe, ahol mi a tyúkokat legeltettük. Mellé tett egy kis piros vödröt, amiben egy nagy szivacs volt és felhőnyi habokat vert ultrából. Az a motor olyankor úgy csillogott olyankor, hogy még a tyúkok se mertek a közelébe menni, pedig aki látott már tyúkot közelről, az tudhatja, a tyúk egy kiváncsi, tolakodó és pimasz állat. Ugyanakkor muja is, mert ha átvizelsz a kerítés lécei között, akkor nem megy odébb, hanem vár, nem érti mi történik vele és ázik. Helyben.
A Szabó Lacit eltemették, szép kis sírkövet csináltattak neki, még olyan ovális porcelán is volt rajta amin az ő fotója volt, és érettségi öltönyében mosolygott ránk. Papsajttal* néztük meg a friss sírkövet. Amíg ő a virágokat rendezgette és szipogott, én - a 9 éves - azon gondolkodtam, hogy mi lesz eztán azzal a nagy piros MZ-vel, és csigákat szedtem a sír fonákján.
A Czinka Panna utcában - pedig van az vagy 600 méter hosszú is - azóta az idősebbek közül senki nem eszik fasírozottat. És egyre több a motorkerékpár.
Papsajt ( vagy Papp néni) állítása szerint volt a temetőben egy sírkő, amire az volt írva kegyeleti fülszövegként, hogy: Itt nyugszom én, olvasod te, bár olvasnám én, nyugodnál te. Gyakran kértem tőle, hogy mutassa meg, de valamiért soha nem találtuk meg. Kópé.
Este van. 10 óra után. Már vakon heversz el az ágyon, a lábszáradat (vádlis oldalával) a hideg falnak nyomva.
Már rajtad van az ájulat, már vártad. A kinti zajok bentiekkel keverednek, plusz még a cirkogejzír kattogása kontra tücsökcsorda. Már rajtad van az ájulat, már csak szűrt tartalom juthat beléd. Lebegsz. Az utca túloldalán, a Balaton vendéglőben rázendítenek a zenészek: Szeretném bejárni a hölgynek minden segglyukát.
Már alszol. Már fel is ébredtél. Már meg is fésűlködtél. Már meg is mosakodtál.
Már meg is öregedtél. Konyhakész vagy. Már csak két dolog foglalkoztat, van e isten, és ha igen, szokott e reggelizni.
2008. január 9., szerda
Láttam a jövőt. Fehér a botja, fekete a szemüvege, tarka a kutyája - fú, ez ilyen szublimált szenthármassági csalafintaság már megint. Láttam a jövőt, azt mondja, nem ilyennek képzelt - és én mondom, hogy tessék már magára nézni a bácsinak, vaknak tetszik lenni. Jól van, az én orrom is taknyosnak tetszik lenni, meg némi tojáshéj-maradék is van a hátamon, de azt tessék elhinni, nem a kor, inkább a rendszertelen tisztálkodás miatt - ha ugyan és tényleg. Szóval láttam a jövőt, a mozgólépcső bal oldalán utazott, 360 plusz áfáért wellness-be jár ilyentájt, és hitelre veszi az ájfónt.
Láttam a jövőt, és legelsőre az jutott az eszembe, hogy a faszom nem kéne? De ilyet jövőnek nem lehet mondani. Azért nem, mert nincsen. A jövő egy elképzelt valami. El lehet róla képzelni, hogy a mozgólépcső bal oldalán utazik, hogy a mekintos a mindene, és wellness hétvégére jár Szattyándorozsmára. És mivel nincsen, nem létező, ezenfelül vaksi is, bármit rá lehet szerelékelni, damillal a legjobb, mert az messziről nem látszik. Szóval a másik számára valamelyest élővé tehető, úgy lehet vele tenni, hogy mintha. Mintházásra alkalmas anyag. Ezért van az, hogy személyes jövője senkinek nincsen, bár a másét meg látja. És ez el szokta szomorítani a szegény érzékelőt, mert azt hiszi, hogy megint kihagyták valamiből.
Az ott balra és nem túl hátul az én jövőm - a mozgólépcső bal oldalán utazik ésatöbbi ésatöbbi.
És hogy mi van a vállán? Azt hiszem, hányás, leöklendeztem, amikor összefutottunk a metró nem is hogy hideg, de inkább középlangyosnak mondható szelében. Az emberből (belőlem) kibukik az ilyesmi. Tudom, nem túl bölcs dolog ilyen perisztatikusan anarchistáskodni, mert amire most jövőidőben lehányok, az ugye egyszer megjelenik, és visszahull rám a minden.
Meg ugye itt van a hátam is, ami tudjuk, hogy milyen, és hogy nem az életkor, hanem a rendszertelen tisztálkodás miatt, és tojásérzékeny is vagyok.
Láttam a jövőt, hidrogénszőke volt - ami nem tudni, hova lett -, s alig fél mázsa.
2008. január 15., kedd
Minden reggelre színtiszta testen kívüli élménye leszek magamnak. A kórságok úgy elszaporodtak bennem, hogy nem nagyon jut hely magamban magamnak. A magam betege vagyok - de hát mindenki így van ezzel; a mindenki azt a mindent jelenti, amin kívül vagyok. Térfogat-számítgatásra nem nagyon van mód, én is adott vagyok, a kórság is adott, szóval én vagyok magamnak a magam oszthatatlan halmaza. Sajgások, nyilalások, tompa püffedések, kitüremkedések, horpadások, és akkor mire reggel lesz, ezt kívülről nézem. Ez az önsajnálat póza, ez a kívülség. Nézegetem magamat, hogy a tegnaphoz képesti az a holnap sejthetőhöz hogyan viszonyul, mert akkor nekem is viszonyulnom kell. Az egészben az a legrosszabb, hogy nincs szusszanásnyi idő, nincs hátradőlés, mert mondjuk azt meg a derekam nem bírná, a szemet sem lehet erőltetni, mert árpa nevelődik benne, és ilyenkor kinyílik a zsebemben az agrárolló. És le merem fogadni, hogy mindjárt jönnek a törökök, ebből is kivesznek. Mire a buszmegállóba érek, világossá válik, nagyon jól körvonalazottan látom magamat. Kihaló félben lévő faj vagyok teljes egészemben, egy fogatlan dinoszaurusz, egy zavaros gőte.
2008. január 16., szerda
Csepcsák Mátéba különleges veszedelem költözött. Betegség formájában. Hogy pontosan miként is kezdődött, nem lehet tudni, csak annyi biztos, hogy a kútból mert vizet, és meglátta magát a vízfelszínen.
Nézegette is magát, nézte azt a százszor is megunt tükörképet, aztán kihúzta a vedret, és sarkon fordult. Mikorra a házba ért, már konkrétan elkezdődött nála a haldoklás. Persze, többször gondolt már a halálra, teoretikusan, a számára kellemetlen részeket legömbölyítve, de most minden máshogy volt. Csepcsák Máté rádöbbent abban a szent pillanatban, amikor elvágódott a konyha kövezetén, hogy a halál bizony szögletes, és ki is pukkasztja a lelket, ami tudnivalóan kerekded, és telis-tele van levegővel. Amikor mindezek végig szaladtak agyvelejében, elkezdett obégatni, és a sok szomszédok pedig szaladtak, hogy mi történt. Amikor már jó sokan voltak, akkor Csepcsák Mátéban alábbhagyott a haldoklás. Később megérkezett a körorvos is, megvizsgálta, hallgatta azt a nagy néma mellkast, hátha valami titok nyújtózik el benne. De nem csinált egyebet, csak letette azt a hallgatókészüléket, és csóválta a fejét. Később felállította a kórlajstromát a Csepcsák Máténak, azt mondta, hogy halálos kórban szenved. Meg is mondta neki, hogy amint nem lát embert a szeme, ő maga újra haldokolni fog. Fel is írta receptre az özvegy Fülekinét neki, a szomszédját társaságul. De Csepcsák Mátéról tudni való volt, hogy nem csak a Fülekinét úútálja kettős hosszú úval, hanem az egész fajtáját is, ami alatt ő az emberiséget, ezt a sok apró szeptikus atomokból összeálló színtelen, szagtalan és akarattalan masszát értette.
Nem is nagyon adott a doktor szavára, csak kikísérette magát a kúthoz az enyhe novemberi hidegben. Csepcsák Máté 1949-ben tehát belefúrta a tekintetét a kút vízébe, és 1 hónap négy napig úgy is maradt. Aztán, hogy megfagyott vagy csak éhen veszett, azt az orvos sem tudta megmondani.
Sarkadmegyeren az összes kutat betemették, így két héten belül az egész falu szomjan veszett. Csepcsák Máté ezt az egészet már a mennyek kapujából nézte, aztán meg ránézett arra a nagy magasságos istenre - aki tisztára úgy nézett ki mint ami a templon plafonjára van festve -, és azt mondta: igazad van, innen tényleg happy end-nek látszik.
2008. január 17., csütörtök
Tisztelt Boldogságos Azúr Etelköz Bizottság!
Nekünk szögezett kérdésükre, tisztelettel és mély alázattal, de válaszolni nem tudunk. Egyúttal szeretnénk jelezni, hogy a "hol vesztették el a magyarok a fonalat?" kérdésre a válaszadás lehetetlen. Ugyanis a magyaroknak hosszabb ideig sosem volt fonala, bár igaz, hogy olykor kaptak kölcsönbérbe, illetve sajátítottak ki, azaz hogy loptak - de ezen fonalak tulajdonjoga mindig tisztázásra szorult. Európa szégyenszemére miattunk kelletett bevezetni a fonalkódot.
Amióta a ló megszűnt általános célú közlekedési eszkösz lenni, azóta a magyaroknak tényleg nem megy valami jól. Ezért lóg ki az a rózsaszín horgolt lóláb mindenhonnan. De ez még ne tegye önöket elbizakodottá, az nem a mi fonalunk, a rózsaszínség a miénk csak belőle.
Üdvözlet a vasedény és acél országából:
Drót és Magóg
2008. január 19., szombat
Ahogy öregszik az ember szentibb lesz a mentál megbékélnek benne a zokni és a szandál.
