Zetor részletek
Combfiksz - Zetor Leila részletek
Zetor Leila | 19:02
2004. október 30., szombat
Állok a nagytükör előtt, kezemben egy kockás bögre, benne cukortalan tejeskávé, hangosan szürcsölve nézegetem, milyen ványadt lett tavaly óta a vádlim - a kék frottírköpeny alja és a lyukas kék frottírzokni teteje közötti fedetlen különbözeti maradék -, közben kitalálom, hogy a mai menü tejbegríz lesz, találok Korda Györgyöt a gépemen, először vinnyogok, majd nyitott fürdőszobaajtónál zuhanyzok, hogy jobban halljam. Ma ilyen szocreáliti nap lesz, már látom. Talán még a nagytükröt is fürdőköpenyben fogom lemosni. Van Máté Péterem, Massive Attack és Moloko közt - ábécésorrend, hát persze. Majd takarítok zenére jól, Bééééla, én vagyok.
Zetor Leila | 13:03
2004. október 27., szerda
Hajnalban, amikor a szívem kidörömböl belőlem, szédülök, remegek és foltokban látok lámpafénynél is, olyankor szoktak jönni az okos dolgok, amiket leírni akkor nem tudok, pedig nagyon szeretnék. Gondoltam ilyenre, hogy ha már nem alszom egyedül, megkérem majd a velem élettársi kapcsolatot létesítőt, ugyan fogjon már hajnalban egy tollat meg egy papírt, és ha nyöszörgök, akkor jegyzetelje le, amit mondok. Magamnál leszek, ne aggódjon, csak épp pár agysejtem pusztul majd épp. Ilyen társat akarok én. Társat a hipoglikémiámban, amikor pár agysejtem pusztul épp.
Zetor Leila | 15:21
A zöldchili-massza kinézetre olyan, mint valami egzotikus tengeri spenót. J. azt mondta, bele kell tenni az egészet a wokba, mer' a hús akkor lesz igazán jó, nézzem csak meg, a kókusztejet is mind belelögybölte. Hittem neki. Egy borsónyit legott be is kaptam az instant legelőből, mert nemcsak jóbarát, de kalandvágyó gasztronomista is vagyok. Hitehagyott ember lettem egy pillanatra. Nem, több pillanatra. A szüsszögéstől olyan vákuum képződött a fogsorom és az azt borító arcbőröm között, hogy amikor a tükör elé táncoltam magam, egy múló pillanatra azt gondoltam, megvan A sikoly, J.ék műkincsrablók, én pedig csendestárs lettem, le fognak csukni. Akkor azonban megmozdult a kép és azt mondta, idézem: - kiéééée eeeedniiii beöööe er ehheee ííí tuuu ehöööös!
Megnyugtató tehát, tudok beszélni. Szóval kilapátoltuk a masszának kb. a kétharmadát, így még épp nem mart lukat a wok aljára. Amikor köhögőrohamot kaptam a szagelszívó alatt görnyedve, és a falhoz csaptam két fakanalat, J. kérdésére, miszerint mi van, mi a francért köhögök annyira, már tisztán és kivehetően tudtam elordítani, hogy bzmg, túl mélyet szippantottam a húsból, az van. Szóval még mindig volt mit tenni.
Akkor Szke mintegy csinoska Horváth Rozi módjára betorlaszolta a konyhaajtót, majd azt mondta, addig innen senki el nem megy, amíg le nem öntjük azt az rohadt drága egzotikus ízű maszlagot a húsról, és helyette a kezében látható ***** típusú főzőtejszínnel fel nem javítjuk a vacsorát. Láttuk rajta, hogy nem viccel, addigra már benne volt vagy negyven deka lengyel vajkaramella, meglehetősen agresszívvá vált tőle. Megtettük, amit kért, de a bambuszrügyből nem engedtünk, elvégre egzotikus vacsorára gyűltünk össze. (Persze a Vegetát még J. tudta nélkül szórtam a rizsbe; J. akkor épp az algaszósz csomagolásával szüttyögött.)
J. leleményes volt. Azt mondta, adjuk oda az apjának a leszűrt atombombasűrítményt, ő úgyis szereti a csípőset. J. apukája úgy kortyolt bele a langymeleg szószba, ahogyan jobb helyeken a kovászos uborka levébe szokás, majd hirtelen lilára vált a feje és kétszer egymás után végigcsorgatta a pocakján a levet. Ez picit erős, mondta levegőcsere nélkül és közben füstkarikák tolultak ki az orrlukán. J. ekkor villámgyorsan elhagyta a tett helyszínét, apukájának nyelőcsövéről azóta sincs semmi hírünk.
Mi jóízűen megvacsoráztunk, de még így, a tejszínnel meglágyított csirkehússal is beleheltük vagy negyven fokra a szobát, majd megállapítottuk, hogy együtt főzni jó. Közben Szke elfúvókázta-elsziszegte a kínai himnuszt két szólamban, J. pedig begörgetett egy kis hordónyi vizet a szobába. Meghitt este volt.
Rövidtávú hogyishívják-kiesés
Egy büdös/fikarcnyi/megveszekedett/fia/halovány szavam sincs arra, amire elfelejtettem. Így jár az, aki nem emlékszem. Na, majd ha eszembe jut, jól kitalálom, mit akartam. Most pedig szépen elfelejtem, hogy aludni kéne, mert nem aludtam mióta is. Mindig kimegy a fejemből a micsoda. Hogy hogyishívjákolni kéne. Mint most például.
Miért, mi van most például?!
Belefecni. Túldráma. Előfordulat. Kiheverő. Abbahagyma. Újnapsüti. Jóreggeli.
Van ember, akinek ezek a mostanában divatos csíkos pamut combfixek valóban comb-, és nem pedig húsbavágó térdfixek? A fogyasztóvédelemnél reklamáljak vagy a szüleim génállományát vonjam felelősségre?
Lett rettenetesbüdös dominamanócipőm, Anya azt mondja, szerinte azért, mert marhabőr. Mármint azért rettenetesbüdös. Meg lett három új nadrágom, amiből kettő visítva jó csak. Túl nagyok a farpofáim, a lábaim túl hosszúak, valahol - vagy alul, vagy fölül - mindig kikandikálok a konfekciótáblázatból. Melltartóilag, nadrágilag, blézerileg egyaránt. A neonvilágítású tükrökben még a könyököm is narancsbőrös, ilyenkor a füleim is vörösek lesznek és nagyok, zakatol a nagy és vörös füleimben, hogy Taigetosz-pozitív, Taigetosz-pozitív vagyok.
Vannak fényképek, amiken ottmaradtam. Tíz éves vagyok és valahogy ottmaradtam, pedig már a garázs is évek óta le lett bontva a háttérben. Pont úgy áll szám, csak a hajam lett valamivel hosszabb. Anya szerint most sem áll jól. Mármint ez a lebiggyesztett és világfájdalmas ajak.
Mindegy, milyen nyelven érzed magad jól. Ha már magadban le tudod fordítani az érzést a saját nyelvedre, és még mindig ugyanúgy élvezhető, akkor jobb, ha csendben maradsz. Az érzésnek a szavakkal való metaforizálása, absztrahálása előtti állapota a legtisztább és legpontosabb bizonyosság önmagunk létezéséről. A szó mögötti értelemről beszélni butaság. A szó előtti érzelemről beszélni szintén butaság, de arról legalább belátható, hogy van.
Senkinek nincs joga megmondani, melyik érzésedre van már szó. Hallgass a saját nyelvedre. Hallgass a saját nyelveden. És ami a legfontosabb: felejtsd el a felszólítómódot és a paradoxonokat!
Ma reggel pedig ezt a mondatot találtam a párnám alatt: Minden út Kómába vezet.
Tudom, az új nyelv... Nem, még nincs meg. Beszélni viszont addig is kell valahogy.
Lebegyogyós Maszlafári.
Őszinte akarok lenni minden kontrollált és kontrollálatlan pillanatomban, és ez annyira, istenem, annyira nagyon nehéz! A körmondat, a gondolatritmus sem segít, az sem, ha minden tagmondatot "ha"- val kezdek, az sem, ha zárójeleket halmozok, ha minden tagmondatot "az sem"-mel kezdek. Körök íródnak, bezáródnak önmagukba folyton-folyvást, minden csak metafora és asszociációk végtelen láncolata. Fojtogat valami, amikor azt írom, hogy "fojtogat valami", dagályos vagyok, amikor azt írom, "dagályos vagyok", szomjazom a lényeget, valami eddig még fel nem fedezett kvintesszenciát, amiben nincsenek olyan szavak, mint "kvintesszencia", nincsenek gondolatjelek, beékelések, önkényes szószaporítványok és szókitalálások, nincsenek idézőjelek, nincsenek többszörösen összetett, szóismétléssel teletűzdelt többszörösen összetett mondatok és nincs önreflexió. Ki akarom zárni az önreflexiót. Ilyet akarok, hogy "kék az ég"!
Nem. Pár perce az ágyon fekve, a 2 mmol/l körüli tudatmódosító, tudatsoványító, lebegtető vércukromnak még a "kék az ég" is sok volt.
Nem ezt akartam írni. Most megyek és kitalálok egy külön nyelvet.
2002. augusztus 15., csütörtök
Sem kedv, sem energia. Az árvíz lehet, hogy keresztbetett a két hét Csehországnak.
Az információk jönnek, frászt, zúdulnak, nem tudom már befogadni őket. Jó lenne, ha legalább két napig biztos lehetnék valamiben, és nem kéne szüntelenül újraértékelnem.
Ha minden összejön, hétfőn elmegyek a Kostelecke Horky fedőnéven jegyzett Ismerenbe. Tükröt nem viszek.
Házi feladat Minden Kedves Ittbarátnak: elfelejteni lehet, újakat felfedezni, rengeteget olvasni kötelező! Írjatok, olvassatok (ó, áldott-átkozott magyar nyelv, csak úgy általában, NE nekem, NE engem!), két hét múlva kezdődik minden előlről. Már amennyiben kezdődhet bármi is előlről.
Hősnőnk két marokra fogja a vezérlőpult irányító kormányát, határozottan ránkfordul, szőke mosolyát félárbocra ereszti, a reflektorok fénye okozta sminkcsuszamlást még derekasan állja, de aztán késleltetést nem tűrő kigyakorolt spontaneitással kacsint végre egyet a remegő kamerába, és kölcsönkapott fekete nadrágkosztümje szorításában rebegi felénk: Viszlát!
Én pedig itt vagyok. És átnyújtok valamit Neked. Ezért marad az egyesszám első, ill. második személy. Ezzel a kettővel is lehet változatosan írni, ennél maradok, vigyázva, hogy ne kárhoztassalak unalomra Téged. De Mert én Én vagyok, te pedig Te, ez eleve kizárva. Ez a világ legizgalmasabb és legrejtélyesebb jelenségeinek egyike. Te és Én. Én és Te. Két "külön" világ, amiből levezethető
az összes többi szám és személy.
Az olvasás minden formája kizárja az egyedüllét minden formáját.
DINNYÉRE SZÓDA
Félreértettél. Félreértettük. Félreértettem. Elsősorban ÉN értettem félre. Gyűlölet van, létezik, ez sajnos kétségtelen, de arra, ami egy ideje (cirka 25 éve) időnként felmerül nálam, és le- ill. kimerít, ez korántsem a megfelelő kifejezés. Kétségtelenül elkap néha, magyarázkodásra késztet, ami tudja isten, minek a jele, gondolj amit akarsz. Mindenesetre ha más nem, ez is energiabefektetés. Kedves. Tetszik vagy nem, van bennünk valami hasonló. Mindannyiunkban .És ez nem baj. Kedves.
- Izgulsz?
- Nem. Miért, kéne?
- Nem. Csak úgy kérdeztem.
A teszt eredménye végül negatív lett, köznapi értelemben véve részemről hundertprozent pozitív, inkább kezet és szájat vett igénybe az akció, szívet legkevésbé (kedves bátyám, fordulj el, hagyj föl blogom rendszeres olvasásával, vagy szembesülj egy erőteljesen szexuál-meghatározottságú, számodra talán merőben új hugi-képpel...)
Most úgy érzem, uralom a helyzetet, bizarr helyzetgyakorlat, semmi más. Nem lesz folytatás. Minden tisztázva. Hiszen nem is kezdtünk el semmit. Egyáltalán. Nem is csináltunk semmit.
Az ő gyomorfájása valszeg azóta rég elmúlt. A torkom még mindig fáj. De ez persze nem jelent semmit.
Holnap veszek görögdinnyét. Megkívántam.
Pár nap nemalvás olyan szinten összezavarja a különböző területekre vonatkozó toleranciaszintjeidet, hogy majdnem infarktust kapsz egy hajléktalan láttán, aki széthasítja egyetlen értéket képviselő bicskájával a szemetes zsákot, és nem, nem a lecsúszott egzisztenciát sajnálod, hanem a köztisztaságiakat, akik majd markolhatják föl kézzel a szétszórt szaros konzervdobozokat.
És amikor a barátnőd féholtan, amúgy betegen és lázasan szinte önkívületi állapotba kerül, sírva, remegő hanggal próbál leállítani egy "kisfőnököt", aki fizikailag és lelkileg is megalázta és földbe tiporta egy pár perccel ezelőtt, te csak annyit nyögsz el: "Most akkor a sátorban alszunk, vagy mi a rák?"
Pedig közben majd megszakadt a szíved.
Ahogy a nagy klasszikus (Mme Britney Spears) is megmondta vala: hülye vagyok, üssetek (Hit me, Baby, one more time). Hát nosza.
Nem kenyerem a Kempelen, viszont muszáj volt beszaladnom otthonról, innen írok most. A gépem elszállt, de úgy, hogy nagyon. Azt hiszem, végleg és visszavonhatatlanul. Nyolc évnyi minden oda, fényképestül, kb. nyolcvan albumnyi mp3-astul, szakdolgozatostul, párszáz szemináriumi dolgozatostul, párezer el nem küldött levelestül. Az égiek azt sem akarták, hogy nyoma maradjon annak, amit csak úgy magamnak írogattam össze az utóbbi években. Így jártam, nagy ügy. Most komolyan gondolkodom azon, hogy egy betűt nem vagyok hajlandó ebben az életben leírni többet.
Szakócát és halászó-vadászó életmódot nekem! A kő, a papír és az olló nevében mindörökké
Ámen.
A mobilomon megtaláltok.
Elegye hipoglokémiának és félszáraz couvee-nak. Egészen, egészen furcsa. Nem bírom felemelni a karom. Nem informatív, többször mondat-elkezdett lebegés. Holnaptól újrakezdem az életet, mondom. Minden nap mondom. Raaaajta.
Körülbelül olyan erősnek érzem magam, mint egy marcipán-súlyemelő. A marcipánsúlyzó mindkét kicsi marcipángömböcskéjére rá van írva, hogy 1000 kilogramm. Picsának magyarázzam. Hát itt már senki más nincs marcipánbóól?!?!
Viszont. Ha a marcipánsúlyzó a marcipámlábamra esik, az nem is fáj. Ugye nem???
A nyilvánosság moderál, még akkor is ha fiktív. Nem tudom , lesz-e a privát demóból public blamázs. Ha lenne tököm, azt mondanám, tele van. Mivel közelstávol nincs semmilyen efféle hosszúkás, fegyvernek látszó tárggyal-hússal-ésszel operáló-érző-gondolkodó lény, azt mondom, bassza meg magát mindenki. De mivel a szó elszáll, az írás megmarad... (mégsem kéne ide verbális basztatást nyomni, érted), keress inkább valakit, aki ezt megteszi neked/helyetted. Ja, nem, ez utóbbi sok van, nem nagy cucc, maradj inkább annál, aki neked teszi. Ha megteszi. És megteszi (átkozott többértelműség!)
Ez kész. Asszem, pár óra múlva lejár az öncenzúrás program. Ájlbíbekk. Törlés nem lesz, csak azért, hogy legyen min röhögnöm pár óra múlva :o)
Meg kell tanulnom szelektálni. Úgy leszek talán ezzel a bloggolással is, mint kiskoromban a "picsa" szóval. Jöttünk anyával haza az oviból, ahol magamra szedtem az említett, számomra meglehetősen homályos értelmű szót, és "egész úton hazafelé", de frankón. Csak ezt ordítoztam, na. Mire megtettük a tízperces utat, és anyuci (ki tudja, talán anyai-pedagógiai zsigerből vagy Dr. Spocktól, Családi körtől stb. vezérelve) rám sem hederített, egy idő után nem találtam olyan izgisnek. Otthon már csak a Kojak nyalóka érdekelt.
Szóval így vagyok manapság ezzel az átok bloggal is. Hiába, egy újszülöttnek minden vicc új, egyelőre kétszemközt kitombolom magam, és talán ez a 24 órás nonstop önreflexív (ehh, majdnem ksz-szel írtam, ééérted, combfiksz) kényszerállapot is csitul majd. Utána vagy kimerészkedem, vagy nem. Szelektálni kell, az már tuti. Addig is az utóbbi pár óra koncentrátuma:
- Téli műanyag bakancs kószál az Egyetemi Könyvtárnál. Igazi proszkó szegény: balek kinézet, természetközeli szag- és mozgásvilág. Szendvicsember ő a Váci utca környékén, Mobiltelefonokeladásavételecseréje. Ámde! Könyv a kézben, úgy olvassa, majdnem nekimegy egy néninek. A könyv: Szilvási Lajos: Bujkál a hold. Hoppá.
- Tüchtig kis szemüveg, szolid, értelmiségi közalkalmazotthoz méltó mérsékelten push up-olt mell, kedves, szájfényes mosoly a pult túlsó felén. Szabó Ervin könyvtár, "Könyvek visszavétele". Akaratlanul is odatéved a szemem. A mousepad mellé bekészítve a Joy legújabb száma (nem, nem 168 óra, nem Magyar Narancs, nem Népszabi, még csak nem is Szilvási), amiből nemcsak ő, de én is mindent megtudok. Hogy mitől lesz kerek a popsim, és hogy nyugodtan ehetek egész nap friss epret és papayát, mert az nekem jó. Hoppá.
Najó. Itt a nyár. Trolin Keleti felé százkilós néni, hörög, röfög, szívja a sleimet, de tudod, az a fajta, amelyik annyira szuggesztív, hogy te köpnél helyette, csak neki legyen már végre jó. A néni büdös. Kulturált, európai, légkondis IC, mellettem középkorú férfi, a soproniászok bekészítve. A pasas büdös. Miskolc, Tiszai Pu., 30 fok, felszállok a Tátrára, előttem nyugdíjas bácsi. A bácsi büdös.
Kemény nyár lesz ez.
B. pszichológus. B. magas, nyúlánk, törékeny alakján feszül a falatnyi szoknya - nadrágra húzva. Szeme feketével kifestve, hajában elöl kislányos kanyar. B. testben fiú, lélekben lány. Mégsem fiút keres, hanem lányt. Leszbikus lány testben-fiúval sosem kezdene, hetero lány pedig logikus, hogy nem tolerálná lélekben-lányságát.
Nem egyszerű, én mondom, nem egyszerű. Mondjuk nem is ígérte senkinek senki, hogy az lesz.
Ma kaptam kézhez egy levelet, hogy tegnap mehetek munkamegbeszélésre. Nem az én napom. Nem az én hetem. Nem az én hónapom. Nem az én életem.
Ültünk Dömével a Hámori tó partján, és én egy hirtelen ötlettől vezérelve remegő hangon a fülébe suttogtam a titkaimat:
- Nekem Anyukám azt tanította, hogy ne akarjak soha olyan lenni, amilyen nem vagyok. Ne akarjak mondjuk szőke lenni és nagymellű, fogadjam el magam olyannak, amilyen vagyok. Anyukám azt is tanította, hogy ha én elfogadom magam olyannak, amilyen vagyok, biztosan mások is elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. Higyjek magamban és az emberekben, higyjem azt el, hogy a piros almánál én, a sárga alma semmivel sem vagyok kevesebb. Higyjem azt el, hogy talán nem is vagyok egyedül a sárgaságommal.
És azt is elmondtam Dömének, hogy szerintem vagy Anyukám vagy én vagy a világ van rosszul összerakva, mert néha, ha becsukom mostanában a szemem, nagymellű szőkéspiros almának szeretném látni magam, franciára pedikűrözött lábkörmökkel, akinek Tanganyikáról meg a Kicsigörögről nem a Jó estét, nyár, jó estét, szerelem és Fejes Endre jut az eszébe, hanem max. egy utazási iroda akciós last minute ajánlata. Aki nem hisz az emberi jóságban, a Semmiért egészen-ség fájdalmas szépségében, egy közösen átizzadt hajnali napfelkelte felbecsülhetetlenségében, a cseh újhullámban, hisz viszont a valutaárfolyamokban és a Kookai nyárvégi akcióiban, hisz az alapozók E-vitaminjainak és pórusösszehúzó-hatásának mindenhatóságában, a keskeny csípő és a fokhagymagerezd-segg világjobbító erejében. Talán akkor minden könnyebb lenne. Nekem is, Anyukámnak is, meg a világnak is.
Döme fölnézett rám (mert nem csak kismellű sárga alma vagyok, de kissé magas is) és szó nélkül az ölembe hugyozott.
Soha többé nem osztom meg a titkaimat egy vadászgörénnyel.
A legnagyobb királylányt álmában érte a halál. Szerelmes volt.
Itt a vége, fuss el véle.
Szerettem tegnap az életet, amikor a mosógép azt mondta, figyelj, én föladom ezt a centrifuga dolgot, oldjátok meg, ahogy tudjátok, és decensen kilökött magából egy vödörnyi vizet, ki a konyha kövére, miközben mi, a Férfim és én épp szerettük egymást, úgy, ahogy ez fejlett és fejletlen kultúrákban egyaránt szokás. Szóval ennek okán - mármint hogy a mosógép asszonta, veszollátás - kirohanunk a konyhába, minden addigit félbehagyván, állunk mi (a Férfim és én) a konyha kövén, úgy, ahogy a Jóisten minket kiköpött ebbe a felhasználóbarát, mosógépcentrikus, ám opcionálisan épp centrifugátlan világba, állunk pőrén-pucéran - és nézzük a vizet. Ő (a Férfim) magához ragadja a kezdeményezést, illetve annak tárgyiasult formáját (továbbiakban az ún. felmosószettet) és mos. Fel. A mosógép meg csak vigyorog ránk, röhög a pucér seggünkön, majd úgy döntünk, nem hagyjuk magunkat, visszaröhögünk rá. Mondom Férfimnak, te figyelj, ez pont olyan érzés, mintha a Balcsiba gyalogolnék be járólapon. Merthogy mi (a Férfim és én) már tudjuk , hogy a Balcsi ennél semmivel sem mélyebb. (Lásd: Siófok és Stroh idevon. fej.) Aztán már csak annyit kell kérdeznem Tőle, Te, figyejjémá, a Sánta Gizi megvan?, és akkor már úgy röhögünk, hogy a mosógép feladja, nem köp több vizet, csak áll megszégyenülten.
A történet happy end-del végződött - továbbra is ruhátlanul.
Úgy vélem, holnap is szeretni fogom az élete...
Most ment el, bele ebbe a furcsa esti fénybe, délután fél négykor. (Egy óra telt el az előző mondat óta.)
A póz ugyanaz volt, mintha mi sem történt volna. Beleültem az ölébe, Ő belefúrta az orrát a nyakamba. Talán csak a levegőt vettük kicsit másképp. Mivel erősebben fúrta az orrát, hangosabbnak hallatszott a szuszogása. Helyette sírtam kicsit, pedig lehet, hogy semmit nem kellett volna csinálnom.
Igazából nem is ismertem, inkább az fáj, hogy Neki fáj. Ahogy Neki fáj. Pedig még nevetni is próbált. Imádom.
Ő elment, V. időközben pedig befutott hozzám, hozott képeket a babájáról, aki még csak félidős a pocakjában és már most irtóra mocorog.
Néha furcsán követik egymást a feketék meg a fehérek.
Magunkat sajnáljuk.
MA DÉLBEN SVÉD GYEREKVERS VAGYOK
Szerintem az a szerelem, amikor a lány a fiú hosszú távolléte alatt összeszámolja, hogy hány váltás ágyneműben nem tudtak együtt aludni, és ettől szomorú lesz mindhárom kiteregetéskor.
Szerintem az a jó könyv, ami után egy másikat a kezedbe véve még sokáig összekevered a dolgokat, mert azt hiszed, hogy még mindig az előző könyvet olvasod.
SZEM.ÉSZ
Szemészet valahol a Klinikák megállóján túl, ott, ahol a Kurtalábú Sánta Gizi kúr.
Három órás várakozás után nemcsak a pupilla tágul a speciális szemcsepptől, de a tudat is kicsinyég az idegtépő semmittevéstől. A tág pupillák miatt a könyv betűi olvashatatlanul elkásásodnak, majd pár perc múlva már nincs az a hosszú kar, amivel olvasni lehetne. A Szigony utca, ez a beszédes és szúrósszagú hely(meg)határozó ekkor ért tetten önsajnálat közben, nyakszirten vágott és mutatott nekem valami érdekeset.
A tizenhat körüli lány vastag szódásüveg szemüveget hordott, göndör frufruja kajlán kunkorodott egyszerre lefelé és fölfelé. Akkurátusan kifésült hajának szálai egyenként drótozódtak a klinikai neon fényében, a seszínű vattacukor-szerűség a homlokába lógott. Hallókészüléke volt és tapogatózó, előretolt csípője, ami miatt a lába mindig a felsőteste előtt fél lépéssel járt. Volt a testtartásában valami, ami egyszerre hallássá és látássá tette a járását. Idős szülei voltak, akik mindig egészen közel álltak hozzá, egyrészt, hogy lássa, amit mutogatnak neki, másrészt, hogy hallja, amit mondanak neki. Egy hangos szót nem lehetett hallani. Úgy beszélgettek hárman, hogy közben összeért a kezük. A szülők keze is, funkció és tudatosság nélkül. Ez valami tizenhat éve ottfelejtődött feltételes reflex lehetett.
[Statusom: Alapos kereséssel mindkét oldalon található 1-1 microaneurisma, de proliferatio vagy macula oedema nem észlelhető]
Utálom magam, amiért ennyire türelmetlen vagyok a saját Anyámmal, aki nevetve adná ide naponta a fél karját az én egynapi horzsolásaimért. Így sose fogok megtanulni nem sírni, amikor lehorzsolom a kisujjam. Anya, nem kell az a kar, néha nem az a kar kell.
Olyan nehéz bocsánatot kérni akkor, amikor senki nem csinált semmi rosszat. Nem is lehet. Valami beszorult. Összetenném a két kezem, hogy én bizony ilyet akarnék - ha nem ez lenne, ami van.
Má Szív
té ka
Pé té
ter
Beléptem az ajtón, nehéz a hátizsák, a bal kezemben meg egy marék szórólap az itthagyott postaládából lentről. A kispárna a jobb kezemben vizes, körúti eső vizezte. Segítettem levenni a táskámat, adtam két puszit, hiányoztál, mondtam. Zörögtek a büdös tengeri kövek a táska felső zsebében. Kimosok rám inkább én. Segítő és óvatos anyai kezekkel markoltam ki a csomóra kötött szennyeseimet. Ma nem voltam bumfordi magammal. Kimostam a kagylószagot is a fürdőruhákból, meg a rothadt fügenyomokat a szandálomból. Hálás voltam és elcsigázott. Mutattam nekem képeket, aztán lemerült a gép. Beraktam még egy adag mosást, hogy majd inkább mégis én. De szépen lesültél, mondtam nekem és megsimogattam az arcomat. Ettem ropit, hazait. A tükörben néztél engem, néztem magadat, lefekszem, mondtam, jó éjt, mondtam. Barna vagyok és kipihent, örülnöm kéne, hogy látlak engem. Majd holnap, mondtam mosolyogva, hiszen én az ilyeneket mindig megértem, és azon nyomban a bal oldalamra fordultam. Úsztam kicsit a víz alatt, ezt elfelejtettem mondani, kép is van róla, de nem vagyok felismerhető. Szeretném látni, simogattam meg az arcomat megint; akkorra félig aludtam. Éreztem valamit, de már olyan volt, mintha csak képzeltem volna.
Kimondatlan kulcsmondataink 1.
- Sajnálom, izé, bocs.
- Ugyan már. Nem történt semmi.
Szentimentális lettem. Lassan egy százas papírzsebkendővel párnázom ki a hétköznapjaimat.
TÉRDENÁLLVA JÖN HOZZÁM
Apa mossa a skodát, az erkélyről látni. Tízemeleten egyszerre fő a vasárnapi húsleves, egyszerre sül a rántotthús. Pappági lóg a mászókán, puskásjuci matekleckét ír. Együtt lüktet a tízemelet, az egész kékerkélyes ház. Buriéknál a kádban úszik két ponty, tímeja megint megbukott. Csókolom, évi lejöhet?, a bátyám járni tanul a nagyszobában. Szól a tesla, hatéves lettem.
Még másodikban is sokszor pisiltem be az osztályteremben. A székem alatt állt a tócsa.
"Vigyázat! A rámpa használata balesetveszélyes, mert csúszik. Használják a lépcsőt!"
Ezt a helyet egyszerűen nem lehet eltéveszteni. Ez röhej, de közhely. Ez nem a közjavatalozó, ez a KözRavatalozó. A lépcsőfordulóban ülök reggel kilenctől délután négyig a kartonommal, úgy illik ezt mondani, várok. Ezalatt a rövid idő alatt a vigyázó kezek a következőket tolják el előttem: egy lezárt ergonomikus pléhkoporsó, egy Ikarusz-ülésből kialakított tolószék öregúrral, valamint egy talicska cement. A doktorurak és az ápolónők tévedésből kerülhettek ide.
a hallójárat kiscsiga
ha hívja fel magát csörög
az introvertált taxiba
becsordul ő a lé török
a hallójárat kiscsacsi
spirál alak iá ha búg
kifordul ő ha-halluci
nevetve csengve bong a cúg
MÁS.KÉP
Úgy szórlak szét, ahogyan nekem tetszik. Képzeletbeli zenére, lassan, finoman, most jobban, most kevésbé, hol éppen csak pár szemet, hol egészen vastagon, figyelve, ahogy nő a kupac, tudod, mint a kisgyerekek, félrebillentett fejjel. Az ajkaim kicsit szétnyílnak, a szemfogak lehelletnyi nyáltól csillogó gyöngyök a napsütésben. Koncentrálok, rajtad térdelek, a markomban tartalak, kipergetlek. Buci gyerekkéz helyett hosszú ujjak formálják a tölcsért, de az érzés, a pergetés öröme ugyanaz. A körmöm alatt feketéllsz, a fogam alatt roszogsz, a hajamban csillogsz, csíped a szemem, vakaródzom tőled. Nem locsollak vízzel, nem építek belőled várat, nem alakítalak két tenyérrel. Nem ások lentre, hogy nyirkosan tapaszthassalak, nem akarlak megépíteni. Szórlak betonra, fűre, csupasz lábamra, belédfúrom a kezemet, majd úgy tollak magam előtt, mint egy kisgyerek, négykézláb, széttárt ujjakkal, homorú háttal. Azután úgy szórlak szét, ahogyan nekem tetszik.
